Nincs, nincs és nincs....csak várunk, de úgy érezzük sosem jön el a pillanat, amikor végre mi is egy pasi ölében vihorászhatunk a padon. Mint a párocskák, akik ott ülnek a parkban és gúnyos mosollyal figyelnek, hogyan vonulsz el mellettük egyedül...nagyon egyedül. Te is tudod, hogy az arcodon, bár próbálod takarni, látszik a kétségbeesés. Aztán meg jön egy valaki. Valaki, aki szórakoztat, és talán még (több mint valószínű, hogy nem teljesen, de egy bizonyos fokig) meg is bízol benne. Tudod biztosan, nem szereted, de annyira szükséged van valakire....akárkire... És akkor villámcsapásszerűen megkérdi, hogy szeretnél e vele járni....Hát, ha jól fontolóra vesszük, a válasz 96% százalékban IGEN lesz. „Miért ne?” - próbáljuk nyugtatni magunkat. „Megérdemlem.” „Nekem is jogom van a szerelemhez, az örömhöz.”

Viszont ha nem szeretjük az illetőt, akkor jönnek a bizonytalan, napok, hetek, hónapok. Szeretem? Nem szeretem? Nem tudjuk eldönteni. Néha olyan jó vele, hogy régebb nem is tudtad elképzelni, hogy létezik ez az érzés. Néha meg úgy idegesít, vagy csak bosszant, ha nem ő, akkor már csak a gondolat, hogy talán nem is szereted. Csak azért vagy vele, hogy legyen neked is valakid. Ő szeret. Tudod biztosan. Olyan odaadó, aranyos veled. És jön a lelkiismeret furdalás, mert érzed, te nem tudod ugyanazt adni neki. Egyre bizonytalanabb vagy, nem tudod mi történik körülötted. Óráknak sem kell eltelniük, és egyik végletből a másikba kerülsz. Felrepülnél az égig vele, aztán meg órákig sírsz az arcodat a párnába fúrva.
Mennyire ismerős ez a jelenség? Nálam elég friss. Kétségbe voltam esve. Tényleg nem tudtam mi történik. Tartottam hozzá, de éreztem, sőt biztos voltam, hogy nem szeretem. Ő szeretett. Nagyon. Vigyázott rám, kényeztetett, de minden kedves megnyilvánulása, tette tőr volt a szívemben. A csókját nem tudtam olyan forrón viszonozni. Amikor hozzám ért beleremegtem. Egyrészt mert olyan jó volt, másrészt, mert úgy éreztem, hogy minden percben, amikor közelebb engedem magamhoz megcsalom, mert nem szeretem. Kín volt. Már szinte két hónapja voltunk együtt. Érezte már ő is, hogy valami nincs rendben. Nem engedtem közel magamhoz, a csókokat a felére csökkentettem, néha elfordítottam az arcom. Többször mondta, hogy szeret... Tudta mikor mondja, nem szórta az ilyen szavakat, de nekem ilyenkor mit kellett volna mondanom? Szembehazudjam? Nem, azt azért nem!!! Csak sóhajtottam és erősen magamhoz szorítottam. Egyszerűen úgy éreztem nincs jogom, se pofám így becsapni őt. Úgy gondoltam, jobb ha eleresztem véglegesen (a szakítás gondolata többször fordult meg az agyamban, de úgy gondoltam még hagyok időt magunknak). Viszont egyszer csak elfogott egy olyan érzés, amit nem éreztem még soha. Egy forróság, egy belső megnyugvás. Először nem tudtam mi van velem, aztán ahogy egyből rá gondoltam tiszta volt. Nem bírtam várni, hogy találkozzunk, hogy az ölében legyek. Kívántam minden csókját, minden érintését. Szerettem. Szeretem. Örülök, hogy nem hoztam egy elhamarkodott döntést. Olyan jó vele. Olyan megnyugtató érzés. Ha a karjai közt fekszem, minden gondom messze száll. Csak ő és én vagyunk. Persze néha összekapunk, de ez mind hozzátartozik egy egészséges kapcsolathoz.
Egyetlen szabály a kapcsolatunkban, hogy bármennyire kényes, vagy nehéz gondolatot, témát megosztunk egymással. Minden elmondunk egymásnak. Nagyon sokszor ezt nehéz betartani, az kétségtelen, de így legalább mindig tiszta lappal játszunk. És megbocsátunk egymásnak, és elfogadjuk, hiszen azért szeretjük egymást!